Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Jaczkó Olga: Káin

79 talaj, annyira átázott. Letette a derékszíj j án kolompoló, tömött dohány zacskót, a pipát, a pipaváj ót, hogy ne akadályozzák ezek a hajlásban és bement a csűrbe, ahol a ládikába vetett káposztapalántát éjszakáztatta . . . A Pali bátyja, András is a Répásék kertje környékén szimatolgatta a tavaszi reménységeket. Már ősz óta, amikor végig kell dagasztani egy hordóra való káposztáért a lucskos vásárokat, folyvást arra gondolt, hogy miért ne lehetne neki is sajáttermésű káposztája, mint Répáséknak? A földet szorgalmasan művelgette is a káposzta alá, de arra már nem vett magának fáradságot, hogy rászákat sarjasszon, annyi aprólékos pepecseléssel, mint az a bolond Répás. De az a sántasága miatt úgysem igen művelhet mást, hadd bolházza a hártyányi palántaleveleket, szűrje rájuk a vizet elritkult öreg ruhán át! Odaszoknak majd azért a palánták a Gorzáék kertjébe is és noha minden káposztafej igen hasonlít egymáshoz, azért, éppen azért, a Gorzáék földjén gömbölyödő fejek nem fognak rá vallani a Répás apaságára. A baltájával kifeszített András egy deszkát a Répás csűrje oldalából és éppen átfurakodott a támadt résen, mikor Répás a másik oldalról belépett a csűr kiskapuján. Az elszórt pelyván nem hallatszott a faláb döccenése, s így András nem vette észre jókor, hogy a gazdájuk is érdeklődik a palánták iránt. Egy pillanatban nyúlt a két ember keze a káposztás-ládika zöld sarj adása felé. — Ohó! — Ohó! — Mit izél? Csak nem fog egynéhány zöld dudva miatt lármázni? — De bizony ; még láncra is juttatlak érte ! — Ohó!