Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Dallos István: A halálhír

34 kákon is csak a bosszú gondolata fűtötte a lelkét. Nem tudott másra gondolni, csak Kovácsra, csak arra, hogy mily módon bosszulja meg a két esztendőt. Az agyába úgy belerágta magát a bosszú gondolata, hogy nem is tudott volna szabadulni tőle. — Le fogom ütni azt a gazembert — dörmögte magában, amikor a vonat a sötétségen át belefúrta magát az állomás váltótömegébe és nagyot pöfékelve megtorpant a kivilágított perron előtt. Keresztülvágta magát a tömegen és egy taxiba ugrott. A reggeli beretválkozásnál az éles penge megremegett a kezében. Arra gondolt, hogy Kovács nyakát egyetlen nyisszantással lenne képes keresztülmetszeni . . . Csalt ! Szenvedett ! Mindez rendben van ! De mi köze volt a dologhoz Kovácsnak ? Jött volna hozzá, mondta volna, hogy pénzt akar a nyomorult. Adott volna akár annyit, mint a kétévi riporteri fizetése. Kovács azonban alattomosan támadta meg. Börtönbe juttatta és ezért lakolni fog. Eleinte fantasztikus halálnemekre gondolt, de valamennyi terv kivihetetlennek látszott. Visszaemlékezett arra, hogy az első terve az volt, hogy a temető halottasházában egy hullába szúr egy tűt és azzal fogja megkarcolni Kovácsot, mintha véletlenül történt volna. A kis karc nem fog veszélyesnek látszani, mire pedig elmérgesedik a seb, Kovács is menthetetlen lesz. Szinte naponta új tervet eszelt ki a két esztendő alatt és valamennyit elvetette. Most itthon van és minden percben találkozhat Kováccsal. Azt elhatározta, hogy végez vele, de miként hajtsa végre a bosszút ? ! Legegyszerűbbnek az látszott, hogy meglesi és lepuffantja. Ettől a gondolattól azonban visszarettent, mert a gyanú nyilván ráterelődne és nem