Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Dallos István: A halálhír

55 tudná tisztázni magát. Életfogytiglani fegyház várna rá, — vagy talán az akasztófa. A gondolatra végigfutott rajta a hideg. Nem! Nem, ezt nem. Pillantása a tükörre esett. Megrémült a saját arcától. Szinte a felismerhetetlenségig volt eltorzulva. A düh vagy a félelem okozta? Amikor pedig az öklére tévedt a pillantása, hirtelen megváltozott. Felujjongott és a vér a fejébe szaladt. Hogy lehet, hogy eddig nem gondolt erre az eshetőségre? Hiszen Kovács vézna, cingár kölyök, elég lesz egy jól irányzott hatalmas ökölcsapás a halántékára. Egyetlen egy, de abba belehal, vagy legalább is nyomorékká válik egész életére. Igen! Űgy fogja letaglózni az öklével, hogy a lélek menten kiszáll belőle. A lelkét, a kétéves szenvedés alatt felgyülemlett minden keserűségét beleadja ebbe az egyetlen ütésbe. Megfeszíti az izmait és minden figyelmét erre az egyetlen ütésre fogja összpontosítani. Jól fog vigyázni, hogy félre ne csússzon az ökle, mely vagy a temetőbe, vagy kórházba küldi azt a firkászt. Az öklét oly erővel fogja összeszorítani, hogy acéllá válik. Arra fog gondolni abban a pillanatban, hogy Kovács nyakát szorítja az ujjai között és lesújt rá. Igaz ugyan, hogy Kovács revolverrel jár, de vigyázni fog arra, hogy a fegyvert ne legyen ideje használni. Abban a pillanatban méri rá az ütést, amikor Kovács a zsebébe nyúl. Az önvédelem látszata biztosítva lesz. Örömében felkiáltott, majd vígan fütyörészett és közben még egyszer átgondolta a támadás minden részletét. Amikor szembekerül vele, félhangosan, hogy még az se hallja, aki esetleg a közelben tartózkodik, azt fogja mondani Kovácsnak : «No te gazember, de most ütött az utolsó órád!» Olyan arcot fog vágni, hogy a közelben tartózkodó szemtanúk ne lássák, mi dúl a lelkében és a bíróság előtt nyugodtan vallhassák, hogy «Kákái moso3*