Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Ásgúthy Erzsébet: Megszólalt a gyerek

30 vésre. A tömeg most átlendült a pánik állapotába. Óriási kavarodás keletkezett. Az asszony rémülten kapott a levegőbe, az ár magával ragadta . . . Ebben a percben talált rá az ura. Sikoltva omlott karjába s ájultan hagyta, hogy kihalt mellékutcákon, elhagyott kerteken át hazacipelje. Otthon elnyúlt, mint akit villámcsapás ért, s üresen bámult maga elé. Odakint ezalatt statáriumot hirdettek. A lázadókat összefogdosták, a templomtérre terelték és kordont vontak köréjük. A toronyban gépfegyvereket helyeztek el, lezáratták a házak kapuit és ítéletet hirdettek. A Krisztus-kápolna tövében, ősidők szentelt patinájú falai mögött, két régi, mohos támasztópillér köze lett a vesztőhely . .. Délután hirtelen felkapta fejét az asszony. Szabályos időközökben sűrű puskaropogás hallatszott. — Mi az? — kérdezte idegesen — miért lőnek már megint? — Most végzik ki a fosztogatókat — felelte tompán az ura. Ebben a percben vérfagyasztó, állati ordítás reszkettette meg a levegőt. A kordon által körülzárt elítéltek, akiknek végig kellett nézniök társaik kivégzését, nem bírták tovább s a halálfélelem tébolyában áttörtek a láncon és vad rohanással próbáltak menekülni. Míg a toronyból rájuk irányított golyózápor úgy el nem seperte őket, egy perc alatt, mint ahogy jégeső tarolja tavasszal az éretlen szilvát. Őrjöngő üvöltésük betöltötte a messze környéket. — Jaj, nem bírom ezt. . . nem bírom ezt hallgatni ... — kiáltozott az asszony, s fülét befogva hisztérikus zokogással fúrta be fejét a párnák közé. Kis fia ott játszott mellette a földön s csak nézte-nézte értelmetlenül ezt a sokféle körülötte