Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

242 könnyű szekere. Nagy tudomány, cigány tudomány. Szentkereszty rászólt a vajdára : — Kehes. — Már hogy vóna, kezsit lábát csókolom. Nincs ebben semmi hiba. — Fogd be a szád. Hogy adod? — Ócsón, sáz pengőforintért. Az alkú nem soká tartott. Húsz forintot fizetett érte és azonmód odakötötta a nyeregkápához. Sötétség borult a falura, mikor Mihály átvette a feketét a gazdájától. Nem kérdezett semmit, csak a bajusza alatt morgott. •— Mi az ördögnek nekünk az a ló. Csak eszi a drága abrakot meg a takarmányt, én meg pucolhatom. Nem is tudom, mikor szedem ki ezt a hosszú medve szőrét. — Ne szólj bele, Mihály, csak fogj hozzá, szedd rendbe. Addig meg ne álljon rajta a csutak meg a kefe, vakaró, míg olyan csillogó nem lesz a szőre, hogy megvakul tőle a sógor. Mihálynak egyszeribe kiderült az arca : — Jól van no, csak rám kell bízni. Szentkereszty pedig így gondolkozott : — Jó lesz a malacnak a húsa, most mindenfelé döglik, az én disznóm se kerüli el. De még az is lehet, hogy gazdája akad addig. A sógort nem vóna rossz bedőteni ebbe a vásárba. Ez volna valami! Ügy is tartozom neki azért a hókáért, amivel meg akart csalni. Olyan nyugodt álma volt ezen az éjszakán. Mihály meg izzadt a lovászgyerekkel együtt a fekete mellett és már hatodszor verték ki a porát a cserfa hidlásra, hogy cifra volt tőle, akár a lakzi. Hajnalban, mikor a gazda végigjárt, a fekete úgy ki volt készítve, mint valami dáma. Mihály egész éjszaka csak azon rágódott, hogy