Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

244 elfelejtette megkérdezni a nevét. Szólítgatta minden módon, mi lehet az ilyen lónak a neve? Cigány, Bogár, Holló ... De csak nem értett egyikre sem. Ezen búsult Mihály, meg is szólalt : — Nagy bajom van, mert nem tudom a nevét. — Az már igaz, —• mondta Szentkereszty — én se tudom. Legjobb lesz neki Csalfa. Mihály gondolt neki száz nevet is, csak éppen ezt az egyet nem. De hogy parancs volt, hát csak bólintott hozzá. IV. Leteczky Dini ugyancsak állotta a sarat. Már két napja ott pipázik, iszik, eszik, kártyázik a Csalfa gazdájánál, de még csak felé se néz az istállónak. Aztán ha elmennek a mindennapos vendégek, a pap, a kis tanár meg a veres jegyző, és magára marad a sógorral, mindenféle badarságról beszél. Néha mégis elfogy a szava, olyankor egy csibukra való időre hallgatni is tud. Pedig kutya-keserves dolog ez. Ha éjszaka álmodik róla, olyan, mintha békaporontyot nyelt volna, az megnőne a hasában, már akkora, mint egy ló és úgy feszíti a belét, hogy majd kipattan. Ilyenkor aztán hidegverítékes homlokkal ébred, gyertyát gyújt és mezítláb körüljár az udvaron. így csillapítja magát. Most is ott kóválygott. — Ej, mit kínlódok, holnap kipakolok vele. Még a járását se láttam annak a dögnek — határozott szorultságában. Reggel becsúszott az istállóba, végiglépett a lovak faránál csak úgy futtában, de mégis észrevette a Csalfa sörényébe font szalmaszálat. Ahogy a sógorral találkozott, rászólt : — Micsoda csikó ez a fekete? — Kanca. — Azt tudom. Hol vetted? — Vettem.