Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

241 — Elment, nincs idehaza — sírta, jajgatta egyszerre mind. — Hát majd megvárom. Leszállt a lóról. A kantárszárat egy siheder kezébe nyomta. Beleakadt a cigánylány szemébe, csak egy pillantásra, azután behúzódott az erdőbe. Az első terebélyes fa alatt leheveredett. Érezte az erdei föld hűvös leheletét a testén és hozzátapadt szélesen és szorosan. Mikor kinyitotta a szemét, alkonyodott. A cigánylány ott állt mellette. Nagy csodálkozó szemei rajta pihentek. Az alkonyat színeibe olvadó arcán, vastag ajkai körül fehérség világlott. A rongyaiból kihívóan nyílott ki a meztelen teste. Valami új és ismeretlen szilaj ság ragadta magával a férfit. * A cigánysátor előtt várta a vajda, nagy alázatosan, levett kalappal. Szentkereszty rá se pillantott. — Gazemberek, a szénámat lopjátok megint. * A vajda hátraverte az apró népet. — Ne tessen haragudni nagyságos, tekintetes uram, mutatok én valami, valami csodálatos sípét. Essen ki a két semem, ha még ilyet láttam valaha. Eloldott egy hosszúfarkú fekete csikót a szekerétől, két rántással helyreigazította a fejétlábát, úgy vezette oda hosszú száron. Szentkereszty az alkonyatban is meglátta a lovat. Tudta, hogy a cigány minden lova kehes. Ha nem volna az, meg se venné a vajda. Minek? Ez éppen a haszna. Űgy belé tudja fojtani a kehet akár három hétre is, hogy legény legyen, aki meglátja benne. így aztán el is adja, meg is veszik tőle. Senki idegen nem tapint a titok nyitjára. Századok óta hordja azt a cigány derékaljjal bélelt