Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

239 — Pista te, nyergeitess! ... — aztán a sógorhoz fordult. —• Meg ne haragudj sógor a vendéglátáson, de mégis csak megnézem azt a malacot. Nyugtalanít a dolog. — Hát csak eregy, ne hagyd halomra dögölni azt a szép jószágot. Holnap úgy is erre visz az utam. II. A felemás fogat sebesen gördült ki a kapun és jókedvűen fordult az útba, mert hogy tudta a szürke is, a fekete is, hogy hazafelé tartanak. — Zörgött a kis lengyelszekér a gömöri országúton, csak a gazda hajtott másképpen, mint ahogy szokott. Hol felvette a gyeplőt, kemény szárba, figuráztatta a lovait, hol meg cérnaszálon fogta. Nagyon jól érezte magát. Büszke volt, hogy nem hozta szóba a fekete csikót. Minek! Hadd lássa a sógor, hogy nem kell neki. Ha úgy kitalálta volna a gondolatát, még a csillagos eget is elkérte volna érte. Kitelik tőle, van hozzá pofája. — Igaz, hogy az a ló nem bolondság. Olyan a nyaka, mint a hattyúé, mit tudna ő abból csinálni, ha a kezében van a gyeplő meg az ostor. — Az a szép száraz feje, az a nemes tekintete. Az egész ló együtt meg olyan, mint az acélrúgó. Nincs ebben egy szikrányi hiba. Hol szerezhette a sógor? — No majd holnapig utána járok. Pedig neki vette. Világéletében mindig csak sárga lova volt... Minek volna fekete? Biztos, hogy el akarja adni neki. Megállj, sógor. . . Megbö j töltetlek én azzal a csikóval, hogy kínálni fogod bagóért. Mit is csinálna vele? Össze se tudja fogni azokkal a sárga girhesekkel. — Egyesben meg csak nem jár? Űr ezt nem teheti, zsidónak való dolog. És hogy így megjáratta az eszét, jókedvűen ölelte meg a feleségét s olyat csókolt a szájára, hogy