Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

240 a forróvérű asszony majd elszédült belé. Meg is szólította érte : — Mi lelte, hogy olyan jókedvű? Dini csak füttyentett egyet, de nem szólt egy szót sem. Nem asszonynak való dolog. El találja locsogni. De mikor vacsorához ültek, már nem bírt magával. Elmondta az egészet. A menyecske nem volt már fiatal, idestova az unokára várt, de ahogy az uráról ráragadt a lelkesedés, előbb a csillogó szemére, aztán a nemes vonalú piros szájára, ahogy a gyöngyszemek, a fogai kiragyogtak az ajkai közül, olyan szép volt, hogy fölgyújtotta volna az egész határt, ha kicsaphat belőle a láng. Mikor egy kicsit lecsendesült a hangulat, megszólalt : — Jaj, de szép ez, ha már a mienk lehetne az a csikó, — azután hozzátette úgy, mint az asztalnál szokta mondani, hogy meleg a leves, meleg — csak aztán vigyázzon, mert úgy becsapja magát az én testvérem, hogy hóttig szégyelheti. Én ismerem. Ravasz kutya. — Azt csak bízd rám, kedves. Hogy engem becsapjon, ahhoz a sógornak meg kell még egy pár galuskát enni. Ha láttad volna ma is. Egy szót se szóltam neki. Pedig ő folyton kerülgette. Csak rám kell bízni. . . III. Szentkereszty Árpád egy lyukat szorított a hevederen és rápattant a hátaslovára. Hosszú hajától, hogy a szemébe ne csapódjék, keményen hátraszegte a nyakát. Ez a dacos mozdulat a legjobban megmutatta az arcát a forró augusztusi napvilágban. Csupa keménység ült rajta. Sötét éles árnyékok osztották goromba darabokra. Mégis olyan volt, mint egy görög