Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)
Zerdahelyi József: Csalfa
238 — Baj biz az, mindig csak baj van, hanem én tudok egy jó medicinát a malacnak. — No? — Lóhúst adjál neki. Reggel meg este nyersen, délben levesnek, ivósan, semmi egyebet. — Ahhoz ló is kellene. — Hoz neked a zsidó akármennyit. — Sajnálom azt a nemes állatot ilyesmire, máskor is majd megszakadt a szívem, ha lovat etettünk. — Az igaz, az ember nem tudja nézni, amikor lebunkózzák. — Én mindig meglövetem, kevesebb a kínja. Egy golyó a fületövibe úgy levágja, hogy észre sem veszi, mert elszáll belőle a lélek. Mert van ám lelke a lónak, akármit mondanak a tudósok. — Van — bólintott Dini sógor, de már a fene majd megette, hogy nem fordul a szó a feketére, ő nem akarta megtenni, a sógor az meg csak hallgatott róla. — De ha már a lónál voltak . . . nem eresztem elszaladni a beszédet — gondolta és így folytatta : — Be van a Marcsának kötve a lába. — Be. Belerúgott a gyeplős a fordulásnál — mondta Szentkereszty és várta, mikor hozakodik elő a sógor az új lóval. — Kár volna pedig érte, mert nagyon flancos. Sárgában még olyan ostorhegyest nem is láttam. Csak nekem volt egy olyan, a Sári, akkora volt csak, mint egy rossz esztendős csikó, de ha felvetted a szárát, megemelte a lábát, egyszerre két ló helyét állotta. Mindenki azt nézte az agarászaton, csak azt az egy lovat a négyből, a többi meg se látszott mellette, olyan volt. De az fekete volt. — Az . . . — mondta Dini és nagyot fujt, hogy idáig jutott — no most csak egy hajszál és benne vagyunk —• gondolta magában. Szentkereszty felállott, kikiáltott az ajtón :
