Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Zerdahelyi József: Csalfa

237 kisasszonyt. A szőre is száll, most is tele van a ruhája fehér lószőrökkel. De hát. — Ha a bakon ülök, akkor a fehér ló úgy világít éccaka, akár a fáklya. Ha meg hátul ülök és ránézek a szürkére, azt hiszem, lakziba megyek és én vagyok a vőlegény — szokta mondani Leteczky Dini. Ilyenkor aztán tréfálkoztak vele a siheder öcskösök. — De Dini bácsi, akkor meg miért fog mellé feketét, hisz az meg olyan, mint a temetés? — Annak is megvan az oka. Kell az embernek a szomorúság is, gondolni kell a halálra is. — így vágja ki magát. Kifelé menet csak úgy mellesleg odaszólt Mihálynak, az öreg kocsisnak : — Hol vettétek ezt a csikót, he? Mihály a sörte szemöldöke alól már régen látta, mi "történik. Ügy tett, mintha sürün gondolkozna, aztán megszólalt : — Valahonnan az alföldről került. — Az ám, tegnap vettétek a zsidótól. Mi? — Azt már nem tudom. Leteczky Dini el volt készülve az «okos» válaszokra, hát nem is faggatta Mihályt tovább, de amíg a harminc lépést megtette az udvarház ajtajáig, úgy felizgatta a csikó, hogy a szájába kellett venni a csutorát. így aztán csak legyűrte magában az indulatot és mire a sógorhoz belépett, már olyan volt, mint egy ánglius. — Adj Isten — kezet fogtak és jó rokonhoz illően szájon csókolták egymást. — Rosszkor jöttél, sógor, annyi a dolgom. Pereg a malac odakint a pusztán, ki kellene oda is szaladnom — mondta Szentkereszty Árpád, pedig egy betű sem volt igaz az egészből. Mióta az ablakon bevilágított a szürke, olyan izgalommal várta a sógort, hogy csak a jó csetneki szűzdohány tudta helyrehozni az eszét.