Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Wimberger Anna: Anya és leánya

234 Akkoriban járt fel ide Bognár Gyula, az ügyvéd, és azt az embert bűntudattal és ezerszer bocsánatot kérve a halottól, ö érett szívének minden hevével szerette. De tudta, hogy Bognár családja ellenségesen nézi a háromgyermekes Özvegyet s a két fiú is hűvös tartózkodással, a nagyok dolgát mármár sejtő gyermek idegenkedésével nézte az anyjukhoz fellátogató férfit. És egyszer elértette Irén a célzást. Bognár célzását, hogy hiszen nem muszáj érett, komoly embereknek társadalmi formák miatt lemondani a boldogságról. De ő, ő akkor úgy vélte, nem lehet a lánya miatt. Hogyan tudna ő akkor egyszer tisztán a lánya elé állni... És most ez a gyerek mondja, hogy — nem érte meg az energiapazarlást. . . Éretlenül, de a mai fiatalok nyilt, hideg objektivitásával. Hát tényleg nem olyan fontos mindez, vagy nincs a lánykának szíve? Csak a hideg önzés beszél belőle, az éretlenség? De hiszen hogyan tud lelkesedni! Mennyire szereti őt, az anyját és a fiúkat! Nem, ezek a fiatalok már tudják, mi vár rájuk. Küszködés a létért és munka. Ők nem akarják, hogy elvegyék tőlük kis örömeiket, ők ezt a kis illúziót akarják, — és onnan veszik, ahonnan éppen lehet. Állt az ablaknál és tűnődött. Ködök vonták be a háztetőket, és körül kivilágosodtak az ablakok. Kint ajtó csapódott, Piri ment el. Visszafordult a szobába és meggyújtotta a villanyt. Beszélni fog Évával — határozta el. — Megmondja neki, hogy mindent hallott. Megmondja majd, hogy mi bántja s hogy hogyan látja ő a dolgokat. Ne legyen köztük semmi, amiről nem beszélhetnének . . . De fog-e rá hallgatni? Vagy csak úgy tesz majd? Elnézően, mindenre ráhagyva az anyja igazát. Szeretetből, tapintatból és egy kis fölénnyel, hogy — hisz az öregeken nem lehet változtatni! . . .