Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Wimberger Anna: Anya és leánya

23 1 — Na, hát persze! . . . Irén szíve hangosan kezdett verni. Most már visszafojtotta a lélekzetét, úgy hallgatott. -—De azért Zolival az nem komoly — folytatta Éva — és én meg is mondtam ezt neki. ő haragudott, de aztán belátta, hogy kár szentimentálisan venni a dolgokat. De azért egy kicsit mégis szeretem. Tudod, olyan helyes. Nem? — Igen, jóvágású fiú — hallatszott Piri hangja. Éva folytatta : — És a múltkor, mikor a strandon voltunk, akkor azt hittem, hogy igazán szeretem. Pedig dehogy, mégse. De olyan csuda volt, ahogy ott hancúroztunk a parton a napfényben. Zoli olyan barna, gusztusos fiú, olyan szép, egészséges. Na, szóval akkor ez az egészséges, szép élet, hogy ott napoztunk, úsztunk, az a ragyogó víz, rét, kék ég, — szóval az szállt kissé a fejembe. Aztán rájöttem, hogy mégse, mert ha nem találkozunk, alig jut az eszembe. Szóval csak kicsit csókolództunk, ez az egész. De hisz ez nem is olyan fontos. — Na, és Méry Miklós? — kérdezte Piri. — Látod, most tudom, hogy Miklós se. Azaz nem. Miklóst szeretem. De hogy is mondjam neked, ő sem az igazi. Na, ha ez egyáltalán van. Én sokszor gondolom, hogy az egész dolog, amit mesélnek, hogy olyan bolondságokat csinálnak, szerelmi bánat és öngyilkosság és így tovább, az mind csak olyan patetikus póz . . . Jó, persze, hogy szeretem Miklóst, de látod, ő sem olyan fontos, olyan életszükséglet nekem. — No, ne lódíts, azért ezt nem mondanám, hogy nem fontos! — szólt közbe Piri. — Nem, Piri, tényleg nem olyan fontos, hogy például nem tudnék másra gondolni, mással törődni. Csak jó vele lenni, beszélgetünk, — vele lehet vitatkozni, Miklós igazán eszes, nagyon imponál nekem! — és szeretek vele táncolni, és