Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Wimberger Anna: Anya és leánya

2^2 csókolódzni is jó, persze hogy jó, de hát hisz ez mind olyan természetes és azt hiszem, ha nem volna, akkor sokkal többet törődnék vele, folyton ilyesmire gondolnék . . . Egyáltalában azt hiszem, hogy rengeteg hűhót csinálnak az egészből, az egész szerelemből. — Az igaz, — mondta Piri — ha látnád papát, hogy az hogy néz, ha engem egy fiú hazakísér! Nem tudom, milyenek lehettek ezelőtt a férfiak, hogy papa annyira félt, rögtön nekiestek a lánynak, ha egyedül mentek vele az utcán, vagy mi, mert különben nem értem! . . . És a mama, az meg mindenkit mindjárt így taksál, hogy : de, édes Pirikém, hisz ez semmire sem vezethet ! Tudniillik úgy érti, hogy mirtuskoszorú és lengő hosszú fátyol, stb. — mikor ez nekem még eszemben sincs ! — Nem, tudod ezt nem mondhatom — kapott a szón ismét Éva. Irénnek ott a díványon még erősebben dobogott a szíve, összeszorított ajka reszketett. — Hiszen a mamám, úgy látszik, — folytatta Éva — hogy megértő akar lenni. Hiszen olyan drága, néha úgy néz rám, felvont szemöldökkel, érzem rajta, hogy összeszorul a torka, úgy szeretne kikérdezni. Olyan megható ilyenkor, olyan gyámoltalan szegényke, pedig milyen talpraesett, úgy-e, különben. Nem, nem lehet neki megmondani mégse. Néha pedig úgy szeretném mondani neki, hogy persze, hogy csókolódzom Miklóssal, Zolival is néha, de ez mind nem fontos, mégis csak őt szeretem a legjobban ... De képzeld, ő olyanokat mesél nekem, hogy papát ő a tenniszpályán ismerte meg; három hét múlva, mikor egyszer kicsit hátrább maradtak hazamenet, apa megkérdezte, hogy szereti-e. Ekkor is csak a kezét csókolta meg, mert körül jártak az emberek. Ügy elképzelem szegény anyust, magasgalléros