Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Wimberger Anna: Anya és leánya

230 Pedig többen kísérgetik. Méry, az a magas egyetemi hallgató, az már lehet huszonháromhuszonnégy éves, azzal olyan lassan ballagnak. S ha Éva soká maradt, tudja már, hogy Méry kísérte haza. Irén úgy érezte, hogy a lánya eltolja őt magától. Amíg így tűnődött, majdnem elmulasztotta a megállót. Csak mikor a nagy Stollwerk-reklámra esett a tekintete, akkor ijedt fel, hogy kiszálljon. Kora volt még, félhét, de hamarabb jött el Dórától, a barátnőjétől, hova rendes havi látogatásra ment, mert Dóra színházba készült. Csöndesen nyitotta az előszobaajtót s csöndesen lépett be szobájába. Az ajtók tárva voltak, végig mind a három szobán. Hallotta, hogy Éva és Piri, a barátnője, beszélnek az utolsóban. Vizsgára készülnek, tanulnak. Oda is látott egy pillanatra. Éva az asztalra könyökölve beszélt, Piri háttal ült. Előttük jegyzetek. A fiúk nem voltak otthon. Irén halkan, nehogy zavarja őket, bement a középső szobába. Ügy el volt fáradva. A polgári leányiskolában tanított, mióta özvegyen maradt s így nyár felé a kettős gondtól, munkától igen el volt már csigázva. Kicsit ledőlt a pamlagra s úgy gondolta, olvasni fog, úgyis pihenésre szánta a délutánt. Pár percig elgondolkozva feküdt. A két lány beszélt a szomszéd szobában. A dívány közel állt az ajtóhoz. Nem, Irén nem akart hallgatódzni, de megütötte a fülét, hogy Éva ezt mondta : — ... nem, Zoli, tudod az nem komoly dolog... — Fel kellene kelnem és bemenni, hogy tudják, hogy itt vagyok. Egyedül vélik magukat és most majd megtárgyalják apró szívügyeiket — gondolta Irén. — Csókolództatok? — kérdezte ekkor Piri — és Éva nevetett.