Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Wimberger Anna: Anya és leánya

ANYA ÉS LEÁNYA. írta : WIMBERGER ANNA. Most, hogy hazafelé robogott a villamoson, most is a lányára gondolt Irén. Hiszen Éva volt minden öröme és minden gondja mostanában. Persze hogy a fiait is szerette, ó, mennyire szerette! Hisz azóta, hogy özvegyen maradt, a háború óta, csak a gyermekeinek élt. De most, hogy a lánya felcseperedett, hogy nagylány lett, — úgy érezte Irén, hogy ő is végigéli mégegyszer az ifjúságot. A fiúknál olyan lassan ment minden. Lassan levetették a rövid nadrágot s tüskés pelyhesen kiserkedt a bajúszuk. A kisebbik el-elpirult, ha egy szőke kislány jött fel Évához. A nagyobbik többet nézett a mikroszkópba, mely az apjukról maradt rájuk, mint a lányok után — s neki, az édesanyjának, hozta meg az első ibolyát, gyöngyvirágot, vagy piros retket, ha meglátta a piacon. De Éva, a kislány — Irén úgy érezte — már elengedte az ő kezét. Hiszen igaz, néha még olyan gyerekes volt! Nevettek, olvastak, vitatkoztak együtt. És mégis, — például ha Éva hazajött a tenniszpályáról, karcsún, barnapirosan, fehér ruhájában, egy-egy fiú kíséretében s ő huncutkásan, de aggódó szívvel kérdezte, hogy : — No, melyik az Évi, — a Feri, vagy a Zoltán? — akkor Éva nevet, átöleli, meg is pörgeti néha az anyját s elhárítóan mondja : — Ugyan, anyukám, eszembe sincs, egyik se!