Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

T. Zsadányi Mária: A félreértett igazság

225 tottak és Béla magyarázott, úgy, ahogyan a tanító bácsi nékik : — Nándor a napot bámulja, nö, nö, nö . . . Két ujjával előre mutatott a nap irányába. Az öreg hűségesen utána csinálta. A fiatal menyecske, a két gyerek anyja, a piroscsíkos dunyha alatt nyújtózkodott és éber szemmel figyelte őket. Az asztal köré gyűlt tudósokat. Gondolat cikázott át benne. — El kellene az öreget is küldeni az iskolába. Legalább volna valaki, aki minden nap elkísérné a kicsiket. Az öreg meg nem lábatlankodna az útjába. Meg kéne beszélni Péterrel, hiszen mindig nagy barátsággal volt hozzájuk a tanító úr. Beültethetné valahol az utolsó padba. Vizet nem zavarna, még segítségre is lehetne, mert fát hordana és élesztgetné a tüzet az iskolai nagy vaskályhában. Néhány nap múlva az asszony gondolata valónak érett és az öreg két unokájával nap nap mellett együtt bandukolt az iskolába. Helye az utolsó pad lett és a szünetekben szorgalommal rakta az éhes kályha gyomrát. És a napok forogtak egyre tovább. A szikrázó fehér hóval behintett rétek, mezők lassan elszürkültek és fű sarjadt a szürkeség nyomán. A fák új rügyekbe pattantak és a kipihent izmok új munkába láttak. A gólyák, fecskék megkeresték a régi fészkeket. Az elvetett mag nyomán új kalászok érlelődtek és a sokféle zöld, amely már nagyra nőtt, megnyugtatta a gazdák szemét. A csöndes, egyforma életet élő faluba egyszerre új izgalom költözött. A falu határa idegen urak beszédétől lett hangos. Mértek, vitatkoztak, írtak. Legények szaladgáltak mérőlécekkel és idegen masinába meresztették szemüket az urak. A Határkiigazító Bizottság volt, és a falunak volt néhány napig miről beszélgetni, találgatni.