Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

T. Zsadányi Mária: A félreértett igazság

225 Az öreg nem vett tudomást semmiről, ő szorgalmasan járta a két gyerekkel az iskolát és a kíváncsisága a tudás után szomjasabb volt, mint azoké. Egyik nap nem volt ideje kitakarítani Péternek az istállót, hát rábízták és csak későbben baktatott az iskola felé. Magasra nőtt kukoricás mellett vitt az útja és az út szélén barna táska kínálkozott feléje. Fölvette, de nem nézte meg a tartalmát. A tengeri zöldje közé tette, azok eltakarták. Csak magának mondogatta. — Most jó lesz neki itt is, ha visszajövök, majd fölveszem. Az iskolában a d betűnél tartottak. — Dani dobol a dobján, dö . . . dö . . . dö . . . Az öreg utánuk csinálta és reszkető kézzel húzta a d nagy hasát és hosszú vonalát. A tanító rosszkedvű volt, mert úgy érezte, hogy előző este lenézőn bántak vele a városi urak és ezt most megérezték a gyerekek. Az öregre is ráripakodott. — Mit ül itt mindig? Senki se rendelte azt nekem, hogy vén szamarakat is tanítsak. Az öreg szó nélkül állt föl és csöndesen betette maga után a terem ajtaját. Szomorúra kókkadt fejjel bandukolt az úton vissza. Már a házuknál jutott eszébe a barna táska. Visszament érte. Ott találta a tengeri magasodó szálai között. A karja alá szorította és megindult újra. Péterrel, a fiával találta magát szemben, ahogy befordult a kiskapun. Az durván szólt feléje. — Tán kidobták az iskolából? Az öreg mélyre húzta a fejét, mint a gyerek, aki rosszat tett. — Ki. . . Káromló szavak zúdultak feléje és az öreg csöndesen hagyta elvonulni maga fölött az ítéletet. Mikor kifogyott Péter belőlük, mellé lépett a fiának és csöndes szóval nyújtotta feléje a táskát. — Találtam ... Hát elhoztam. . .