Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

T. Zsadányi Mária: A félreértett igazság

222 szeretete, ők még tiszták voltak, ártatlanok, őt szerették. Nem úgy, mint a nagyok, akik elfelejtették őt szeretni. Zavaros hullámzással kavarogtak fejében a mondatok és sűrű magabeszéléssel kísérte a gondolatait. Nem tudta elrendezni őket, elfutottak előle, mintha játszani akartak volna vele. Két friss gyermekhang csendült a tépelődései közé, amire aztán elfelejtett minden rosszat. Az unokái jöttek meg az iskolából és hangos örömmel futottak eléje. Az öreg szemében a gyönge fény új erőre kapott, ahogy meglátta a két apróságot. Bélát, Józsit, akiknek hátán városi új táska fényesedett és az új örömnek izgalmával tértek meg az iskolából. Szeptember volt. Jószagú, dús őszi nap. És a gyerekek először tértek meg az iskolából, ahol könnyű játszással ígérték nekik a nehéz tudományokat. — Nagyapám, öregapám ! — rohantak mind a ketten feléje. Józsi volt a gyorsabb, a lábába akaszkodott. — Üljön le csak, öregapám, hadd tanítom meg írni meg olvasni. Az itató vályú mellé kő volt támasztva, az öreg módosan, öregesen arra helyezkedett. — Hadd lám hát. . . Józsi volt megint a fürgébb, ő bontotta meg előbb a táskáját és előkerült belőle a friss szagú ábécés-könyv. Hadarva, gyorsan beszélt, alig értette az öreg a szavakat. . — Ezt tanultuk . . . Látja, nagyapám, ez az i betű . . . Magát is megtanítom mindre . . . Olyan szép mesét mondott hozzá a tanító bácsi. . . Azt, hogy a kis Imre kiment a konyhába és látta, hogy a spór szélén valami melegedett, aminek jó szaga volt, neki meg korgott a gyomra. Imre kicsi volt, a lábas meg magasan volt. Felágaskodott, hogy elérje és megfogja a lábas fülét, de az bizony forró