Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

T. Zsadányi Mária: A félreértett igazság

224 volt és megégette az ujját. Imre sírva szaladt az anyja után és mert beszélni nem tudott, az ujját a szájához szorította és úgy kiabálta : i...i...i... Az öreg nagy komolyan hallgatta a mesét és önkény telen mozdulattal, ahogyan az unokájától látta, öreg, köszvénytől csomósodott mutatóujját a szájához szorította : i ... i... i .. . Nézegették a képeket, látták a betűkkel telerótt sorokat, de nem értettek belőle semmit, az öreg gyerek és a most induló két fiatal sarjú. Eltemetkeztek a betűk birodalmában. Ezt is legelébb Józsi únta meg, hirtelen mozdulattal becsukta a könyvet és a nyitott táska szájába dugta. — Sokat tudunk már. Menjünk inkább lovacskát játszani. Nagyapám meg Béla lesz a ló, én meg a kocsis leszek. Ezen összeveszett a két gyerek, de hamarosan kiegyeztek. Béla és az öreg lett a ló. Józsi kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, ahonnét előkerült a készenlétben tartott istráng, amely nem volt más, mint sok boggal megfoldott spárga. Hátulról az öreg és a Béla nyakába akasztotta, onnét a hónuk alá és megperdítette az ostorát. — Gyi, te fakó, fussatok! . . . És a két ló megindult. Az öreg fájós lábaival alig botorkált előre, míg Béla úgy ficánkolt mellette, mint egy fiatal, tüzes, kizabolt csikó. Józsinak nem volt elég sebes a tempó. Ostorcsapásokkal buzdította az öreg hátát. — Gyi. . . gyí. . . Hamarosan kifulladt a vén ló és fújtató mellel rogyott a sátoros körtefa alá, onnan nézte fiatal, mosolygó szemmel az unokái játékát, amíg azok is el nem fáradtak és odatelepedtek melléje. A napok meg lassan iramodtak tovább. A két gyerek járta az iskolát és a kora esték lámpafényénél tanította az öreget. Már az n betűnél tar-