Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Tamás Mihály: Útitársak

217 A fiatalember elpirult, a lány zavartan kezdte oltogatni a cigarettát az ujjai hegyével. — Istenem, hát miért nem szólnak? Az öregúr a lány mellé húzódott, megfogta a kezét, hogy ne oltsa tovább a cigarettát. — Nem, nem, felőlem cigarettázhat. Elővette a harmadik szivart, megropogtatta, levágta a végét. Ez még az a szivar volt, melyet Űjhelynél szándékozott elszívni. A fiatalember újra elővette a gyufát és tüzet adott az öregúrnak. — Hová, hová? — Prágába. A tanár már újra a Hiúság Vásárát olvasta, de erre felfülelt. — Érdekes, mindnyájan Prágába utazunk. — Az öregúrhoz fordult. — ön is, úgy-e? — Igen. — Lám, lám, milyen kicsi a világ. Azt nem magyarázta meg, hogy miért kicsi a világ, mert négy ember Prágába utazik, de nem is volt erre szükség, senki se kérdezte. A vonat futott, állt, futott. A kerekek egyhangú zúgása meleg zenével töltötte el a fülkét, az arcok enyhültek és az élet egészen kívülmaradt, itt bent új élet éledt, a fülke új levegőjében. A lány az öregúr faggatására elmondta, hogy milyen nehéz volt rábeszélni szüleit arra, hogy elengedjék olyan messze városba tanulni. Most már másodéves, a vakáció végét a nagynénjénél töltötte Üjhelyben, onnét utazik egyenesen az egyetemre. Nem is tudja, miért féltik a szülők a lányaikat a nagyvárostól, mert aki arra való, annak mindegy : nagyváros, kisváros, aki meg nem, az megáll a lábán akárhol. Enyhe szopránhangja volt, az öregúr édesen hallgatta, a tanár is felfigyelt, a Hiúság Vásárát a térdén pihentette. Elnyűtt hulla-arcára az Szlovenszkói magyar elbeszélők. M