Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Tamás Mihály: Útitársak

21 8 emberség meleg árnyéka hullott, amikor megszólalt. — Az én kis lányom is jövőre egyetemre kerül, most végzi a nyolcadikat. Jó tanuló, szín jeles. — Én is az voltam. Az öregúr arcára egészen odaszokott már a mosolygás. — Ilyen szép kis lány csakis színjeles lehet. — Hogy jön ez ahhoz? — Na igen, szép testben szép lélek... — és szélesen rázta a nevetés. — Az én kis lányom, szegény, elkésett egy esztendővel, neki már az idén kellett volna érettségiznie. — A tanár arcát a jó apa gondja felhőzte. — Beteg volt szegényke, nagy beteg, hat hétig feküdt élet-halál között. Az öregúr hallgatva ült. Amikor megszólalt, az elmulasztott élet bánata szólt. — Nekem nincs gyermekem, feleségem sincsen. Ügy állok a világban, mint az ujjam itt... A tanár szeme hozzászokott, hogy remegő gyermekarcokat lásson, ez a hóhér-szem most elmúlt, meleg testvérsugár hullott belőle az öregúr felé. Az öregúr nagy ott szippantott a szivarjából és elkeseredetten dobta ki magából a gomoly agot. — Ej, kutya élet ez . . . A füstgomolyag elterjedt a fülkében, az öregúr észrevette, a kilincshez nyúlt. — Nem bántja tanár urat ez a nagy füst? A tanár tiltakozóan emelte égnek sovány kezeit. — Oh dehogy, jó itt a levegő. Az öregúr erősködött. — De mégis ... És kinyitotta a fülke ajtaját, amíg a füst feloldódott, azután újra becsukta. Megint csend lett. Az öregúr a fiatalemberhez fordult.