Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Tamás Mihály: Útitársak

2i6 leányt nézte, az öregúr szeme fürgén vándorolt a tárgyakon és a tanár plédet vett elő, arra ült. Szaláncnál a leány felsóhajtott : — Istenem, csak ne lenne sok utas Kassán . . . A tanár felfigyelt, sovány arcán mosolyra húzódott a bőr, nevető koponya lett az arca. — Oh, attól ne tessék félni, majd gondoskodom én, hogy senki be ne jöjjön. Nem is jött be senki, még az ablakot is lefüggönyözték. Sokáig állt a vonat, idegesek voltak és könnyülten sóhajtott mind a négy, amikor megmozdult alattuk a kerék. Barátságos fény melegítette be a fülkét, a lány levetette a kabátját, a fiatalember szótalan udvariassággal segített neki. A kalapját is feltette a polcra. Ragyogó szőke haja volt, enyhe hullámokban ömlött a nyakára. Jókedvű lányszeme barátságos melegen szemlélte a három útitársat. Vékony kis arca volt, vékony piros szája, szép volt. Az öregúr oldalt fordult feléje. — Messze, messze? A lány magára mutatott, nem tudta biztosan, neki szól-e a kérdés. — Én? — Igen. — Prágába. Az öregúr összecsapta a kezét. — Szentisten, ilyen kislány olyan messzire utazik? . . . Mit csinál Prágában? — Tanulok, most megyek beiratkozni. Kicsi ezüst cigarettatárcát vett elő, cigarettát tett a szájába. A fiatalember gyufát gyújtott. Az öregúr mosolygott a bajusza alatt és a fiatalemberhez fordult. — Dohányos? — Nem, de gyufát mindig hordok magammal. — Ez a szakasz nemdohányzó . . .