Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Tamás Mihály: Útitársak

215 fogdosás, de egy se volt komolyabb, a három ember csöndes izgalommal lapult a fülkében. A vonat elindult, a fiatalember is visszaült a helyére, az ablak mellé. Az öregúr már elolvasta az újságját, maga mellé tette le a padra, a fiatalember meglátta ezt, az újság után nyúlt és amikor már fogta, akkor kérdezte : — Szabad? — Tessék. Az öregúr úgy számította, hogy öt szivar elég lesz Prágáig, de már érezte, hogy rosszul számított. Már a harmadikat vette elő, de nem gyújtott rá. Majd kint a folyosón. Felállt és indult kifelé. Most már lehet ajtót nyitni, menetközben nincsen veszély. Kinyílt az ajtó és az ajtó előtt, háttal az ablaknak dőlve, fiatal leány állott. Állott és mellette feküdt a földön a táskája. Egészen elszürkült volt a folyosó, a kalauz, úgy látszik, elfelejtette felnyitni a világítás főkapcsoló j át. Minden egyszerre történt : az öregúr ki akart lépni az ajtón, a kalauz felkattantotta a főkapcsolót és a fiatal leány bekukkantott a nyíló ajtón keresztül a fülkébe. — Kérem szépen, van itt szabad hely? Az öregúr hátralépett, a fiatalember térdére tette az újságot és a tanár fület csinált a Hiúság Vására lapjára. A tanár volt a legfürgébb. — Hogyne, kérem, egy . . . kettő . . . három . . . négy ... öt hely van még szabadon. Az öregúr felvette a leányka kofferjét és szuszogva tette fel a polcra. A fiatalember nem szólt, csak nézett, a leány pedig belibbent a fülkébe és kalaposan, kesztyűsen ült le az ablak mellé. Szembe a fiatalemberrel. Sokáig csend volt a fülkében, a leány kinézett az ablakon az idegen éjszakába, a fiatalember a