Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Tamás Mihály: Útitársak

ZIJ rázta a kilincset, amíg az ajtó mégis csak kinyílt. Bezúdult rajta a nadrág és a szürke felöltő és a koffer és ezek együtt hozták be a kis emberkét. — Micsoda dolog ez, kérem, ketten terpeszkedni egy egész fülkében, amikor ezt az államvasút nyolc ember számára készíttette? Az öregúr hamisan nézett fel a kalapja alól, a fiatalember a tájék újra kezdődő rohanását nézte. — Vagy talán úgy vélik az urak, hogy aki későn jön, az gebedjen meg a folyosón? . . . Nem, kérem, én ide ülök, erre a helyre, megváltottam, megfizettem az árát, fizettem érte egyszáztíz koronát és itt fogok ülni Prágáig, akár tetszik az uraknak, akár sem. Szíveskedjenek ezt tudomásul venni. A másik két utas tudomásul vette. A tanár igyekezett elhelyezkedni, a szürke felöltőt nagy gonddal fordította külső oldalára, úgy akasztotta fel az ajtó mellé, szemben az öregúrral. — Ez a kabátom helye, ez pedig a kofferom helye itt fent, ez meg az én helyem. És leült. — Phüh, de rossz levegő van itt . . . Keze a kilincs után nyúlt, de az öregúr keze is a kilincs után nyúlt és az öregúr keze hamarább ért oda. Egykedvű nyugalom volt a hangja. — Itt jó a levegő. A tanár felpattant, a szeme szikrázott és a lába idegesen kereste a katedrát. — De kérem, én kinyitom az ajtót, ehhez nekem jogom van, tessék ezt tudomásul venni. Az öregúr eleresztette a kilincset. — Tessék ... én meg majd bezárom, nekem meg ehhez van jogom. A tanár sárga arca szürkére vált. — Kérem, vegye tudomásul, hogy én Keszei Gyula középiskolai tanár vagyok, míg ön, ha be-