Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

205 uszályra. A kisded esőben nem láttot messzire, csak a gyerekek hangját hallotta a bajor hajó tájékáról, ahol ismerkedtek a legényekkel. Valaki megmozdult a ködös félhomályban, ahogy a palló végére ért. Közelebb jött hozzá, mintha várta volna s félhangon szólította meg : — Jobb volna, ha vigyázna Rózáira! Erzsók volt. Nem átallott idecsászkálni a síkos vaslemezeken s az összekötő deszkán, a ládák s a zsákok között! Hogy Péter meghökkenve bámult rá, ismét rászólt : — Vigyázni kell az asszonyra ám! Péterből kiszaladt az indulat. Az ő Rozálját meri ez a cafrang, ez a sokember-szeretője gyanúsítani! — Félre a féltékenységgel, — rivallt rá — nem mindenki a párkányi Erzsók! Ez talált. Erzsók sziszegve állt félre, látszott rajta, hogy a gyötrődés meg Johann késztette idáig. Mégsem mozdult, hanem ezt felelte : — Egy asszonyban sem lehet biztos az ember ! Péter nem szólt vissza. Benyitott a kis ajtón, a csüngő, mosott fehérneműek közé. Éppen jókor lépett be, mert Johann ebben a pillanatban nyújtotta ki a kezét az asszony felé, hogy átkarolja, de Péter nem ijedt meg, ismerte asszonyát. Mert ebben a pillantban az ingfüggönyök mögül valóban fel is harsant Rozál csattanó hangja : — Nyughass, vagy takarodj! Most látták meg Pétert, akivel együtt süvített a kinti hideg szél. Péter kettévetette csizmáit a súrolt deszkán s egy villanásig feltekintette a legényt. Aztán felemelte a kezét s egész tenyerét rázuhintotta Johann képére. Csattant a pofon, mint az árnyékvető urasági ponyva. Johann az arcához kapott, már-már emelte is a kezét, de Péter még rákiáltott :