Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

07 — Itt én vagyok a kapitány és én is parancsulok ! Kinyitotta az ajtót s utat mutatott a vékony esőbe Johannak. A legény nem szólt egy szót sem, csak kint kezdett átkozódni, lassan halkult a hangja. Péter átkarolta az asszonyt : — Bántani akart? Rozál szipogva bólintott, de nem szólt, hanem úgy odabujt az emberéhez, mint gomba a fatörzshöz. Itt, itt a legjobb, ezen az esőszagú ködmönön, ezen a sok horpadt rézgombon, ezen a fakó báránybőrgalléron . . . — Bitang! — fakadt ki Péter — menjen az Erzsókjához, akihez való. Még elrontja a vasárnapomat ! Aztán nem is szóltak többet róla, Péteréknél nem szokás a felesleges beszéd, ha már valami kérdést jól és megfelelően elintéztek. Ezt pedig igen helyesen intézte el Péter. Remélheti, hogy Johann vissza sem jön, hanem átáll másik hajóra. Isten legyen a hírével, majd szegődik holnap akár három is . . . — Ügy illik, hogy ne bizakodjunk el, — ült vissza az ágyra Péter — mert még nagyon jól találnám érezni magam. Úgy múltak az órák, mintha párjával rohannának az enyészetbe : alig ebédeltek meg, máris vitte a családot sétálni a városba s úgy mutogatta az utcákat, csillogó kirakatokat, a szép képeket a falakon s üvegek alatt, mintha csakis az ő örömükre teremtette volna oda az Isten. Ment Péter, átkarolva az asszonyt, előtte a gyerekek, az új sapkában : nagy, szép születésnapi ajándék. Úgy körülörvendezte őket Péter minden lépéssel, mint a méh a virágot tavasszal. Uzsonnaidőben vendéglőbe ültette be őket, kávét rendelt a gyerekeknek, mákos kiflivel,