Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

205 tak, folydogáltak ajakáról a szavak mézfolyamai, olyan kedvesen beszélni nem tudott senki, mint Rozál. Péter ezt meg is mondta : — No, nagyon szívesen hallgatlak, ha beszélsz, olyan régen nem hallottam ilyen szép emberi szót. Rozál mosolygott s újfent elkezdte. Észrevétlenül fogyott keze alatt a mosott ruha. Már teregette szét köteleken, itt benn, mivelhogy kinn nyirkos az idő. Csakhamar eltakart mindent Rozál, függtek-lengtek a fehérségek s a kékségek a rövid kötélen, ügyeskedve kellett félrelebbentenie annak, aki járni akart itt. Péter most az órát ügyelte meg s felkelt az ágyról. Magára öltötte a kabátját, fejébenyomta a süveget s megmondta, merre kell mennie : — A hajóirodába megyek, holnap tárolunk . . . Rozál megértően bólintott. Péter otthagyta Rózáit egyedül, mert a gyerekek is szomszédoltak a másik uszályon. Vidáman ballagott Péter a szitáló esőben, könnyű volt a szíve s úgy érezte magát, mintha a levegőben lebegtek volna léptei. Odalépett egy póznához, megkopogtatta háromszor s félhangon így szólt : «Azt hiszem, most boldog vagyok!» S még háromszor kopogott. így nyitott be a hajózási irodába, ahol vasárnapi kedvvel, szürke ábrázattal hajolt a titkár úr könyvei fölé. Péter itt is elújságolta, hogy szerencsés napja van, születésének évfordulóját ünnepli s ennek örömére kezet fogott a titkár úrral, aki cigarettával is megkínálta erre. — Egy kicsit boldog is lehetnék, — húzta fel a vállát Péter — elmonhatom, hogy jó napom van. Elköszönt az irodából, újságot vett, cigarettát s egy üveg bort is. Egyre vidámabb lett s delet harangoztak éppen, mire visszaballagott az