Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

megbékülnie magával, annál kétségbeejtőbb riasztásokkal tört rá egy-egy kételyekkel teli hajnal józansága. Ilyenkor feléledtek emlékei is, összekeveredtek a mindennapok lármás élményeivel, s napokig nem hagytak nyugtot lelkének. Azon az egy gondolaton kínlódott évek óta, hogy mindig a szemébe vágják gyerekének ezt a szörnyűséget, ha többre akar jutni embertársainál. Hát már mindig ez lesz a neve? Soha nem bírta megvallani a titkot. Nem tudta, hogyan kezdje. Most megtörtént. A gyerek már tud valamit és kezdi őt szégyellni. Kifinomult ösztönnel megérezte, amitől rettegett. Ha őt szégyelli, akkor már nincs is miért élnie. Hisz nincs senkije a gyerekén kívül. Anyját alig ismerte, a rák meg iszákos apja gyötrései kiűzték a temető fagyaibokrai alá, apja meg úgy fagyott meg a fatartóban, mint egy üldözött állat, mert a lelkiismeretfurdalások már csak állandó delíriumos alkoholmámorában hagytak neki egy kissé békét. A rokonok úgy kerülték, mintha sohasem látták volna. Gonoszabbul bántak vele, mint az idegenek. Féltek, hogy talán most már el kell tartani az esett rokont, fattyával együtt. Ha elhagy a gyerek, megölöm magam, hajtogatta eszelős félelmében. — Mit hallgatsz? — nézett keserűen a gyerekre. A gyerek értetlenül nézett fel. Riadtan, mint egy kis állat, akit leöletése előtt sarokba szorítanak. Érezte, hogy anyjával valami rendkívüli dolog történik, s most minden megváltozik körülötte. Soha nem látta még az anyját ilyen ijesztően idegennek, egészen megrémült, amint feldúlt arcába nézett. Az asszony arca szinte gyűlölködő volt, feszült rajta a bőr, férfiasan ugrottak ki rajta a csontok. A szeme kifejezéstelen színben, zavaros párában fénylett. Hirtelen megpendült benne egy erős hang, már nyüszítésre sem futotta erejéből, váratlanul felugrott s mintha álomban tenné, szállt, úszott ki az ajtón, 199