Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

201 Vasárnap . . . A harangok elhalóan már korán reggel kezdték. Reggeli köd ült a városra, a folyamra s a ligetekre, a harangszó is úgy szólt, mintha hetedik határ szele hozná. A híd lábai elvesztek a ködben, nyirkos volt az ég, a föld, a kormánylapát s a kis vasdaru. Csak a párkányi asszony énekelt a ködben. Reggelit főzött s éneke idehallatszott. Valahonnan a negyedik uszály felől felharsant egy román nóta, vígan, peregve, türelmetlenül s erre előbujt az osztrák is, Johann, álmos szemmel, borzasan. Péter erősen szólt rá : — Azért, hogy vasárnap van, mozognotok is kell ám! — parancsolta s Johann dünnyögött valamit. Kelletlenül fogta a seprőt, igazgatta meg a a köteleket s hozta rendbe a kormánylapát környékét, de minduntalan átsandított a szomszéd hajóra, ahol a menyecske énekelt. Péternek ez nem tetszett. Valami sejtés ébredt benne s szeme sarkából figyelte a legényt. Ám többet nem ügyelhetett rá, mert ebben a pillanatban ismerős hangok szálltak alá a folyamon s kúsztak el hozzá. Beledobbant a szíve s a hajatöve boldogan elpiroslott. Úgy, ingujjban, végiglengette magát a pallón s kifutott a partra. — Fiókáim! — guggolt le, nagyot kiáltva, mert valóban : a család ott állott, teljes számban, ünnepi készenlétben a parton s a ködös homályban az ő uszályának számát, zászlóját keresték. Éppen a párkányi kormányossal tárgyaltak, aki megint újságok után járt s már majdnem ráléptek ők is a pallóra. — Jaj, csakhogy eljöttetek ide egy kicsint! — örvendezett tovább Péter s hármas ölelésbe szorította a családot. Vigyázva eregette a gyerekeket a pallóra, kezüket fogta, el ne csússzanak, aztán aggódva az asszonyt ügyelte, le ne fújja a szél s a Szlovenszkói magyar elbeszélők 13