Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

hogy nagyon gondolkozik valamin, ami kimondatlanul is erős vádat áraszt feléje. Talán a szigorú neveléstől van, gondolta az asszony, akinek egyetlen gondja és félelme ez a szánnivaló okos gyerek volt tizenegy év óta. A hodályszerű tornácos faházakból álló nagy gyári telepen nevelte kínosan, ahol mindenfajta szőrű ember megfordult már azóta, hogy az egykori mocsaras mezőn felépítették az első bádogtetős faházakat. Itt aztán nem pedagógiai elvek szerint nevelkedtek a gyerekek: a kanászos beszédtől a berúgott férfiak trágár káromkodásáig minden rosszat eltanultak egymástól, sőt a poros udvaron gyakorta kiteregették a tíz és tizenhat év közötti suttyók a felnőttek legintimebb ügyeit is. Még az éjszakai dolgokat is. És ő ilyen körülmények között úgy nevelte ezt a gyereket, hogy az soha egy illetlen, csúnya szót sem szólt. Ezért nem tudja még tizenegyéves korában, hogy milyen megalázó névvel csúfolják. Gyötrődései közben nem tudta felfogni, hogy jó-e ez vagy rossz. Elcsigázott hangon szólalt meg. — Sokan csúfolnak így, kisfiam? — Nem ... csak egy-kettő ... Olyan árva volt a hangja, hogy az anya csendesen sírni kezdett. El kellett volna mondania mindent már régebben, akkor nem került volna sor ilyen kegyetlen szembetalálkozásra, éppen saját gyerekével, akivel nem is tudja már, hogyan intézze el ezt a szörnyű dolgot. A haja tövében érezte, hogy ég a bőre: szégyen égeti. Nem magáért: ezért a gyerekért. Mindig attól félt, hogy átkozni fogja őt könnyelmű pillanataiért. Ezért késlekedett a vallomással. Hátha nem érti meg a gyerek. Majd ha nagyobb lesz, vigasztalgatta magát. Aztán sokszor azzal vett erőt éjszakai vacogó hánytorgatásain, hogy nem tartják már számon szégyenét az emberek: hiszen láthatják, hogy milyen tisztességesen él a gyerekével! Nem néz már férfira. Igaz, nem is jelentkezett valamirevaló azóta. Ha sikerült is néha 59