Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

Közben radírgumiját markolászta görcsösen, idegesen. Tudta, érezte, hogy valamilyen titoknak a zárját feszegette az előbb. Az asszony erőtlenül leült a kis vaságy, a fia ágya szélére és bágyadt mozdulattal hajtotta fejét a két tenyerébe. Ügy érezte, hogy valami hirtelen megszakadt benne, valami nagyon-nagyon markolja a szívét, mintha acélzsinórok húznák kifelé. Zabigyerek! Szinte hideglelős érzések futkároztak benne, néha meg meleg hullám csapott végig egész testén. Most már mindent megtudott a gyerek. Ott lappang kerek, kis koponyájában, amint színlelt közömbösséggel a könyve felett kuksol! Tudta, régóta várta remegő félelemben, hogy egyszer kitudódik gyereke előtt a féltve őrzött titok. Várta ezt a büntető órát, de nem hitte, hogy ilyen váratlanul tör majd rá. Egyszeriben mintha kifordult volna az egész világ eddigi megszokott, köznapi béléséből, s érezte, hogy az élet váratlan fordulataival szemben teljesen tehetetlen, védekezésre képtelen, mint annak idején, amikor az egész kezdődött. Mindig halogatta, reszkető szeretettel odázgatta a számadást ez előtt a kegyetlenül tiszta gyerek előtt. Félt tőle. A társai között is mindig amolyan igazságosztó volt. Azt mondták a szomszédok, hogy nem él majd sokáig a gyerek, mert nagyon nagy esze van, nem bírja ki az okosságot, ami a fejébe szorult. Egészen hártyaszerű volt a fejebőre, szinte átvilágítottak rajta az erek. A vén Elek mama egyre azt hajtogatta, hogy az ilyen gyerek angyalnak született. Rosszabb, mintha felülről kezdett volna fogzani, ami ugyancsak gonosz előjelként kísértett még itt, a gyári telepen is, a faluról származó vének babonaillatú vasárnapesti beszélgetéseiben. Most is szívszorító látvány volt a gyerek, amint magába mélyedve, szöszmötölő, halk szuszogással babrált a holmija közt, és csendes pislogása azt fejezte ki, 197