Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

A gyerek ártatlanul, mégis kérlelhetetlenül firtatta a dolgot: — Mi az a zabgyerek? Mindig azt mondják a gyerekek. .. de rosszul mondják, úgy hogy zabi... zabigyerek. Zsófka néni egyszer nagyon elverte érte Bognárt, hogy ilyent nem szabad nekem mondani, mert az csúfolás. Meg az öreg Flóriántól is hallottam már egyszer, kihallgattam, ahogy beszélgettek ... Az asszony szívét a gyerek minden szavával új meg új ijedtség szorította össze. Tágra nyílt szemmel, elváltozott, fehér arccal nézett rá, mintha látomása lenne. Úristen! Zabigyerek! A színes ruhadarabokat gyorsan lecsapta a ládára és riadtan ugrott a fia felé, de hirtelenében nem is tudta, hogy mit akar ezzel a mozdulatával. Csak állt és remegett, sírás szorongatta a torkát, de a rátörő rémületben sehogy sem tudott kicsuklani belőle, amint remegő kézzel a gyerek keményszálú szőke haját és meleg fülét szorongatta behunyt szemmel. Legszívesebben meghalt volna ebben a pillanatban, jó lett volna széttárt karokkal a semmibe vetnie magát, mint néha álmában, és lebegni, szállni, zuhanni valami feneketlen üresség felé. Tagjaiból elillant minden erő. Tehetetlenül révedezett maga elé. A fiú hangja térítette magához újra. — Miért nézel olyan furcsán, édesanyám? A gyerek szeméből ellenállhatatlan elevenséggel csodálkozott kifelé a kérdés. Mintha az irisz mögött ki nem mondott, előre sejtett titok tudásának gyerekes kajánsága lappangott volna. De közben elviselhetetlenül makacs és tiszta volt ez a szem. Valósággal megijedt tőle az asszony, mégis ellenállhatatlan kényszerrel, báván, tehetetlen dermedtséggel nézte. — Hogy kérdezhetsz ilyet ? ... nincs eszed ... — dadogta szinte félelemben. A gyerek lehajtotta a fejét, a könyvbe nézett, de oldalfelé is sandított. Nézte, hogy mit akar az anyja. 196