Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

Mikus Sándor: TÁRSTALANOK A gyerek hirtelen felütötte szőke fejét a könyv felett és hihetetlenül tiszta kék szemét az anyjára meresztette, aki a tűzhely mellett a fásládán üldögélve varrt. — Édesanyám, miért hívnak engem Cene Lajosnak? A hangja tisztán csengett, a legteljesebb gyermeki őszinteséggel. Csak az érdeklődés vagy a kíváncsiság szokott hangsúlya volt ebben a hangban, az anya mégis megdöbbenve hullajtotta kezét a varrnivalóval az ölébe. Forró ijedség futott végig rajta, és hirtelen megzsibbadt minden érzékszerve, csak a szíve ütött hangosan, nagy dobbanásokkal. Pillanatokra borzasztó nagy csend szakadt rájuk, amely azonban tele volt süket zajokkal. Mintha megállt volna az idő. Csak az árnyak játszadoztak a konyha sötétebb zugában, és az anya gyors, pihegő lélegzése hallatszott. A gyerek észrevehette anyja ijedtségét, mert újra nekiszegezte a türelmetlen kérdést: — Miért hívnak úgy? Mikor téged is Cene Erzsébetnek hívnak? A többi gyerek anyjának más a neve, mint a gyereküknek!... Az anya mélyen ülő, árkos szeméből rémület sütött kifelé: — Kisfiam! — Azt mondják az iskolában, hogy azért, mert zabgyerek vagyok. Az anya még mindig nem talált szavára, hanem csak panaszos, elfúló hangon suttogta a komolyan figyelő gyerek felé: — Kisfiam ... kisfiam!... 13* 195