Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

előtt az íj húrja. Géza nagyokat lépve rohangált fel és alá. Misi szokott helyén, a hordón ült. Egy fadarabkával figurákat rajzolt a porba, majd dühösen rátaposott. Rezső az ablak alatt húzta meg magát. Riadt tekintete kirepült a házak fölé, akár a felriasztott galambraj. — Hogy ilyesmire képes legyen valaki — fakadt ki végül Géza és megállapodott Misi hordótrónja előtt. — Ott kellett settenkednie mögöttem tegnap, másként aligha szimatolja ki a tanyánkat. Leselkedett utánam, na. Lehet, hogy tegnap délután az ablak mögül kihallgatta beszélgetésünket, és a fejébe vette, hogy... De hát miért, hogyan tudnak az emberek ilyen kegyetlenek lenni? Hát bántotta őt valaki? Tegnapig jóformán azt sem tudtuk, hogy létezik. Hát akkor... — mélyet sóhajtott, és tanácstalanul bámult a semmibe. Misi elhajította a faszilánkot. Hangja fátyolos volt, mikor megszólalt. — Mit gondoltok, mi is ilyenek leszünk, ha felnövünk ?, Szavait nyomtalanul elnyelte a fájdalom, mely rájuk rakódott, mint ereszre a korom. Az utca lüktető moraja megtört a roggyant falakon és elenyészett. Rezső megborzongott. Olyan hirtelen jött mindez. A parkban hiába várta pajtásait. Rosszat sejtett. Lélekszakadva rohant ide, és ahogy belépett... Géza hangja ágyúlövésként dördült. — Hiszen ha nem ilyen idős emberről lenne szó... így sem maradok adósa. Nem marad ép üveg az ablakaiban, annyi szent. Mind kilövöldözöm parittyával. Nyugta nem lesz, amíg el nem költözik. Rezső tekintete végigjárta a helyiséget, s megállapodott a kutyabódé előterében, ahol elnyúlva, üveges szemmel feküdt Cézár. Elfutotta a tehetetlen düh. — Miért, miért nem gondolnak a felnőttek arra, hogy valaha ők is voltak gyerekek? Vajon miért?