Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

IÇI várniok kell a rakományra. Most itt vesztegelnek, maradhattak volna Bécsben. Péter intett a legényeknek, azok lomhán indultak a vödör felé s hosszú kötélen eresztették a vízbe a vödröt. Széles ívben lendítették meg, felkapták, végigzuhantották tartalmát a födélzeten s a hajó oldalán, tízszer, húszszor, ötvenszer: szombat van, tisztogatás délutánja, mint katonáéknál. Péter bement a kis lakófülkébe s tiszta papirossal terítette le az asztalt, megtörölte a székeket, az ablaküveget. Három képe csüngött a falon, azokon is végighúzta a rongyot. A kutya visongva futott a fedélzeten végig s vadul rázta magát. Az egyik hajóslegény őt is leöntötte egy kanna hideg vízzel. A vidám hangok átröppentek a vízen, a többi uszályon keresztül futott az üvöltés és csakhamar innen is, onnan is feleltek rá a kutyák. A románoknak megtetszett a kutyafürdetés, kergetőztek kutyáikkal a fedélzeten, mígnem az egyik megcsúszott s hangos káromkodással terült el a szenes padlón. Mács Andrásné kalapot tett a fejére, ünneplőt húzott, új cipőjét vette föl s ringó lépésekkel lebegett végig a deszkapallón. Az ura újságba mélyedt, amit a partról dobott be neki egy suhanc. Az osztrák is fejébecsapta a sapkáját s csendesen kioldalgott a partra. Péter megparancsolta a legényeknek, hogy jól szedjék rendbe a hajót, mélyén s tetején egyaránt : rendesen várja a nagy öblű alkotmány a terhet! Aztán visszasétált a kis házba, csizmát húzott s ünneplő, aranygombos kék kabátot, amilyen járt neki, mint régi, jó kormányosnak. A hosszú deszkapalló lengett-ringott léptei alatt, már kinn állott a kőparton, lassan felgyúltak a lámpák s a távolban vonat zakatolt el zörögve. Befelé tartott Péter, a városba, s ahogy közeledett a fényes kirakatokhoz, úgy álldogált előttük egyre hosszasabban,