Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

190 uszály lassan magától simul a parthoz s a gőzös nagy ívben szökik meg előlük. Nekifeszülnek a sodronykötélnek, húzzák, akasztják, csavarják, lezörög a vasmacska, már feszül s húz a kötél, egyre közelebb a parthoz, megáll siklásában a hajó, még kurjantanak, az osztrák is segít, aztán finánc jön, szagol, könyvbe ír, jegyez, már terítik a deszkapallót s a kis daru megnyikorog láncain. Péter nagyot nyújtózik. Most van dél. A nagy toronyból ideszökik a harangszó s erre a hivogatásra a párkányi asszony is előkerül gőzölgő lábasával, int a legényeknek s a két kormányost is előszólítja. Megy tehát Péter is, a maga tányérjával. Az osztrák akkora szemeket mereszt a kerek kis menyecskére, hogy ez most egy pillanatra feltűnik a férjnek is, a párkányi kormányosnak, akinek neve Mács András. Meghökken Mács András, leteszi a tányér bablevest és rámered az osztrákra. Valami motoszkál Mács András fejében, valami halvány emlékezés, vékonyka gyanú, de eltűnik ez s András visszahajlik a tányérja fölé. Az égen egy apró felhő takarja el a napot. A szomszéd hajókon, uszályokon is megélénkült az élet. Péter uszálya mellett néhány román hajó álldogált, gabonát hozott, Mács Andrásék bajor hajóval kerültek össze, egy szerb gőzös pedig éppen most érkezett s az volt erősen a terve, hogy összekapcsolja uszályait, vihesse magával lefelé. De többen nem jöttek, Péter kevesellette a társaságot s a fuvart. Felpillantott az égre. Két felhő között hatalmas, elvesző betűkkel ezt olvasta : Válság ... A házak tetején, a gyárkémények fölött, a toronygombon, a parti lépcsőkön s a szemközti ligetben mindenütt mérhetetlen betűkkel, minden nemzet nyelvén ott reszketett a szó : Válság. . . Jött a hajóstiszt s megmondta, hogy két napig