Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Sellyey József: Két falu közt

166 fáj neki, azt is, hogy nem ezeket a szavakat akarta mondani. — A földnek azért teremni köll — mondtam. — A mult héten még ő szántott. De már akkor is rossz volt véle. Hát a fiam elmondta, hogy nagyon csúnyákat mondott a szomszédnak. Az el akarta kerülni, elhúzódott, de a János itthagyta és utána ment az országútig és még csúnyábbakat kurjongatott utána. A fiam utána szaladt és visszahúzta, de már a szomszéd után nem tudott menni, hogy megmondja neki, hogy bolond kurjogatott, ne legyen azért szomszédi harag. Merthogy a János háborodott, csak azért volt az. Még görnyedtebb volt, amikor ezeket mondta, még meg vertebb. Tisztán állott előttem egy becsületes paraszti lélek, aki igazolni akarja magát meg a rokonságát a háborodott veje viselkedéséért. És tisztaságában, holott nincsen bűne, meg is követné a szomszédot, ha itt volna. Melegség buzgott bennem, testvéri érzés. — Nem haragudhatik magára a szomszéd — mondtam vigasztalóan. — A vejére se haragudhatik. Nem is olyan ember, hogy meg ne látta volna a veje viselkedéséből, hogy ki ő. Nem hinném el a haragját. De nem lehetett a zsigárdit meggyőzni. — Nem tudom, hogy én mikor találkozhatok vele, mert egy földjén nincs ott mindennap az ember. De maga egy faluból való vele. Megkérem : szóljon a szomszédnak, mondja meg neki. . . Örültem, hogy ebben a vergődésében úgy segíthetem őt, hogy a szomszéd megbékítését vállalom. Nekem nem nehéz, de őróla tehe. szakad le. Teher, ami még nem az egész tragédia, de bántja őt a tragédiában. — Megteszem, bátyám! — mondtam kézfogással.