Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és regényrészlet - Dallos István: Dániel köszöntése

Düllos István Dániel Áö*§iÍHté& Háromnegyed nyolc felé járhatott az idő, amikor Dániel ráfordította a kulcsot az albérletben lakott szobájára és megindult a kapu felé. Sietnie kellett. A cégjegyző túl szigorú és képes egy-két perces késésért tíz perces dikciót tartani. Végigbukdácsolta a hosszú, macskafejes udvart, melynek hepe-hupás kövezetén nagyon meglátszottak az idő harapásai. Az udvar végén álló eperfa koronája méltóságteljesen hajladozott a csípős őszi szélben és hullatta a sárguló leveleket, így egyenlítve ki a tavasznyári élet adóját. Dániel rendes ember volt. Megbízható, pedáns és pontos, a hivatalban úgy, mint a zsúrokon, melyekre különös szeretettel hívták meg a mamák, akik nem is érthetetlen hátsó gondolattal kedveskedtek neki, bár sikertelenül. Dániel ugyanis túlzottan józan volt és az ilyen kedveskedések mögött meghúzódó kérdésekről különös felfogása volt. A gépemberek azon fajtájához tartozott, akiknek a napi munka jelentette az egyetlen élvezetet és ebben élik ki magukat. Valahogy úgy érezte, hogy ő az élet kiválasztottja, mely az iskola padjából nem a munkanélküliségbe lökte, hanem olyan állásba, melyben bár sokat, nagyon sokat kellett dolgoznia azért az összegért, melyet elsején széjjelosztott a háziúr, vendéglős, szabó és a többi hitelező között, de mégsem lett a munkanélküliek légiójának éhező katonája, mint sok osztálytársa. Dániel boldog volt és megelégedett. Szürke, dolgos méhecskéje volt a hatalmas pénzintézetnek és olyan tempóval vetette magát a munkába, mintha azt remélhette volna, hogy a szorgalom az igazgatói székbe fogja emelni. Pedig még csak arra sem gondolhatott, hogy valaha is cég jegyzővé vergődik. Igaz ugyan, hogy amikor elsőnek érkezett be a hivatalba, vágyakozva ült bele a cégjegyző karosszékébe és önfeledten, boldogan simogatta végig az asztalt, aztán hátra vetette magát a székben, mint