Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Vers - Ifj. Bolyky János

tfciuufinç Aaiát*m~ Porba együtt hemperegtünk, a homokóránk rég pereg, két kezébe aláfolynak millióéves porszemek. Talán arany, talán gyémánt, álmaiból egy-egy darab, — markába, ha összeszorul, csákány izzadt nyele marad. Arcán csurran bús verejték, barázdát von a szénkorom, esztendői elömlenek a fekete őshomokon. Bealkonyul, majd lámpa gyúl, belép az este szótlanul. Nappalon át várok reád, szűz éji csönd, hű, halk barát. Most terhemet, mi retteget, te láthatatlan oldod meg. Ami belül zúg, tör, feszül, a zajongó most megenyhül. Nincs, ami gyűr, elnehezül, egyensúly vagyok, Világűr. Olyan vagyok, akit Napok, szervek töltenek, csillagok. Olyan, akit mostan a hit, egyedül Isten irányít.