Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)
Novella és regényrészlet - Lányi Menyhért: Öten a különszobában
117 meg akarom vágni őket, talán össze is adnának valamit és azután kinéznének. Nem esetem. »Mindig mosolyogni«, ahogy angolul az amerikaiak mondják Különben egy kicsit savanyúak az urak, amíg élek, felmelegítem őket valami érzelmes hazugsággal. Na igen, ma tulaj donképen a Leleszy volna aktuális.« Felemelte a fejét és azzal az alámerültségtől színezett fél mosolygással mondotta, amit Majáky valamikor oly nagyon szeretett nála : — Emlékeznek az urak, milyen tipikus mozdulattal tartotta szegény Leleszy a poharat ? így valahogy ! — És két ujja közé szorítva a poharat, a többi ujjait legyezőszerűen elterpesztette egymástól. — És hogy üvöltözött szegény, ha mulatós kedve volt és ha valaki nem itta ki a poharát. »Ex, ex vakapád, addig nem mozdulok le a nyakadról, amíg ki nem iszod«. Korbuly kissé félénken nézett maga köré, azután szinte lopva bólintott : — Igen, tökéletesen ez a mozdulat volt. Füzesséry vastag teste megrángott a széken, az arca egészen elsápadt a dühtől. »Most megint azzal a hordágy históriával fog előhozakodni — gondolta a gyűlölködésnek azzal a paroxismusával, amely fizikai kínt jelent. Persze, életének egyetlen hőstette volt. Pedig alapjában csak kényszerűségből csatlakozott hozzánk, mikor már látta, hogy lehetetlen kibújnia alóla, ö volt az utolsó, aki megfogta a hordágy rúdját és jól láttam rajta útközben, hogy reszket a félelemtől ott fenn a Pertica-tetőn. — Csak ép, hogy megérintette a poharat, mint más a hordágy rúdját — mondotta keserű célzatossággal. Csergő mosolya egy fokkal letompult és vékonybőrű arca a fülek előtt elpirult. «Nagyon is észrevettem ma este, hogy ez a gőgös földesúr kihívóan fixíroz. Lehet, hogy egyet-mást megtudott a multamból. Végeredményben azonban nem ő fizette ki az adósságaimat. Igaz, már akkoriban is nyers és paraszti volt, az egyetlen, aki hivalkodott a rangkülönbséggel, de az akkori kényszerű nyomorúságban még megemésztettem vala-