Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Cseh műfordítások - Jaroslav Durych: A vipera

42 kos volt némi erikával, földieperrel és alacsony borókával tarkítva, fölöttünk az alacsony, de cinikus ég kéklett. Abban az időben olvastam Mallarmét, álmatlanságban szenvedtem ; a szomorú betegségről mesélő versek emléke s az azúr felé törő reménytelen kiáltások most még vontatottabbá tették az éhségtől amúgy is lassú lépéseimet. Ekkor hirtelen valami nyirkosság fogta meg aszthenikus idegeimet. A lapos kő alatt, majdnem az úton a Nagy Tok királynője táncolta néma örömmel vészt jósló naptáncát. A szine annak a kőnek színe volt, amely őrizte őt. Az egyenetlen talaj az egyik helyen kis mélyedést alkotott s e kicsiny gödröcske fölött csodálatosan, ópálszínben ragyogott hasának ködös azúrja. Hátának vad eréllyel rajzolt díszei gőgösen hivalkodtak az oldalfalak fölött, melyeket arany borított s melyek a viperaszív és viperavér szenvedélyes ritmusára vonaglottak. A kígyó nem is hederített ránk. Mikor megállva nevét kiáltottam, mint a triumfátor elé vezetett megvert ellenség, a vipera sejtvén, hogy barbárok vagyunk, vagy tisztátalan törzs fiai s így nem ismerjük az ő királyi rituáléját, csak felszisszent s zavartalanul áldozott tovább a tánc kéjének. Nem volt tanácsos átmenni az úton. A kígyó sötét szimbolikájának emléke, az erdőadta szorongás, a legutóbbi hajnalok nehéz álmai s végül — ezúttal tényleg csak utolsósorban — a veszély tudata, azt a vágyat keltette bennem, hogy félelmemben megöljem. Barátom, ki életemben először vezetett keresztül a vadonon (mely később odúmmá, menhelyemmé, hazámmá lett) észrevétlen békés örömmel nézett a viperára. Békében élt a hegyekkel, erdőkkel, az egész természettel, a viperákkal is. Követ hajítottam a viperára, persze rosszúl. A kígyó tovább forgott, csak fölszisszent. Vezetőm felnevetett, oktató mozdulattal egy másik követ emelt föl ; a kő közvetlen a büszke hüllő feje mellett süvített el. A vipera fölkapta fejét s most már haragosan sziszegni kezdett. «Nézze csak a szemeit» — mondta vezetőm — »olyanok, mint a rubintkövek«. És tényleg, a toki királynő szemei olyanok voltak, mint a csillagok ; tiszták és izzók ; átlátszó, végtelenül átlátszó