Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Előszó - Szalatnai Rezső: A cseh és szlovák irodalom

19 nak ma kissé kómikusan archaikus stílusát. Ez a népi erősség fogja meg az 1848-as napok nevezetes szereplőit, a lutheránus Š túrt, Hurbant és Hodéát, akik már öntudatos szlovák létélményt és sorsmegértést hordoznak szívükben s a középszlovák nyelvjárást, a legtisztább idiómát, a Túróc, Liptó„megyeit, választják irodalmi nyelvvé. Bizonyos zűrzavar kerekedik, a csehek is ellenállnak, az elszakadásban valóságos különállást látnak. Jancsovics István szlovákmagyar szótárában (1845), az előszóban olvashatjuk is : »A magyarországi szlávság egy része ragaszkodik még a csehbibliai írásmódhoz, egy része követi Bernolákot, legnagyobb része pedig a legközelebbi nyelvfejlemények következtében, kivált a pozsonyi »Slovenskje Národňje Noviny« vezérlete mellett, a' magyarországi igazi szláv előnyelvet emelte irodalmi polczra, mellyen már könyvek is széltiben sajtó alá bocsáttatnak». Ez a népi megtartó hangulat uralja ma is a szlovák nemzedéket, irodalmi program, őszinte és hites vallomás, melynek legjellemzőbb forrása a 18-ik század első tizedében horgonyzó Jánošik-monda, a szlovák Rózsa Sándor átszellemült alakja és a körülötte gyűrűző epikai és lírai ötletek. Mély és igaz ösztönzéseket a szlovák író csak ebből az ősforrásból kaphat, másfajta igyekezetei: a hiányérzések palástolásai, mindig bizonyos mesterkéltséget árulnak el. Milo Urban, a mai nemzedék nagy epikai reménye, meg is mondotta ezt egy emlékezetes előadásában: »A mi feladatunk — úgymond — s vele együtt irodalmunk feladata a gyetvai betyárdalok és hegyi jobbágy-énekek emberi gondolatát, az egyenlőségnek és szabadságnak e sajátos érzését kipattogtatni, kikorbácsolni, széthurcolni és megsokszorosítani. Nem szükséges, hogy apró csatákban, misztikus palástokkal letakart tudatalatti kitörésekben éljük ki ma. gunkat, hogy irányok és izmusok fogjanak el, amelyek semmi értelemmel sincsenek számunkra, semmi erkölcsi indoklást nem adnak, nem nyújtanak nekünk semmiféle sajátos pluszt, csak az epigonizmust jelentik vagy a szűk politikai szemhatár tendenciáját.» A fiatal szlovák irodalom is tehát a népből indul ki, nem kísérik a nemesek meg a timokraták kórusai ; a kisvárosi és falusi polgár és parasztság mozgalma ez, mely külső megjelenésében, szellemi expanziójában 1518 után roppant növekszik, de olyan írói egyéniségeket, mint amilyen egykor Hviezdoslav volt, a legnagyobb szlovák költő, olyan tőrülmetszett novellistát, mint Martin Kukučin és olyan kápráztató regényírót és stilisztát, amilyen Vajanský, egyelőre nem tud teremni. A cseh irodalom a szlovákkal összehasonlítva, egészen más ; a cseh városias, a szlovák népies. A cseh simán, szabályosan gyűrűzik, a szlovák egyenetlenül. A cseh író mondanivalója teljesen kiforrott, a szlováké még kiforratlan,