Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Simándy Pál: Apám

97 a fiatal mester belevágott a vételbe. Elegyengette a hepehupákat, termőföldet szekerezett a gödrökbe s azontúl télea mester volt, nyáron át gazda. Az udvarunk mellett nagy füves térség húzódott meg. Apám szemet vetett az üre» portára s két részletben azt is megvette. így értük meg az új századot, melynek első esztendejében, 1901-ben úgy határozott a törekvő iparos, hogy tanult embert nevel az egyetlen fiából s beküldött engem Miskolcra diáknak. Ezentúl már mind nagyobb kedvet kapott a gazdálkodáshoz: földet bérelt, lovakat vett, istállót épített s a műhely mindinkább háttérbe szorult a föld mögött. És én a nyári vakációim boldog napjait az ő bérletén töltöttem el. Előbb mint gondtalan dinnyepásztor futkostam vidáman apró társaimmal környező réteken és erdőn. Majd mikor a kamaszkor meghozta az eszmélkedés éveit, az új század viharelőtti fülledtségében, szorító mélabúval a lelkemen, a magányt is itt kerestem. A dülőút árkának partjain jegenyesor húzódott hosszan. Hűs árnyuk alatt az emberiség bölcseinek műveit olvasgatva, kutattam az élet értelme után. Északnyugat felé, a távolban kék hegyek körvonalai rajzolódtak a láthatáron; mögéjük gyönyörű nyári estéken aranyba és bíborba öltözötten bukott alá a nap. Délnek az Alföld észbontó végtelensége nyúlt el. Én néztem őket és nem tudtam megérteni, miért, mivégre kellett születnünk... Ám apám töretlen kedvvel és szorgalommal gyarapította tovább kis vagyonát. A bérlet jövedelméből újabb pár hold homokos földet vásárolt. — Az ember tehetetlenné lesz és nincs, aki csinájja a dógát, — szólalt meg újra apám. — Meg a csapás i» esztendőről-esztendőre. A helyzet bizony egyre rosszabh. Mindig csak az iszonyú gond, meg a nagy nyugtalanság. Titokban meghordozom a tekintetemet kopár udvarunkon. Az öreg, szalmás háztetőt szétbolygatta a viharEgyik derék szomszéd vasboronát tett a gerincre, hogy a további garázdaságnak útját állja. Egykor szép, termő gyümölcsfáink száradt karjaikat vetik az égnek, mintha csak az életet átkoznák. Az udvart övező akácfák — kiirt-