Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Kassák Lajos: Menekülők

63 S az emberek most egyszerre ezüstlő csíkokat láttak meg a messziben. — Vasút — mondta a gépkezelő. — Talán jó helyen járunk. A másikat megborzongatta a belső fázás. Eddig, mintha kábulatban élt volna, magára eszmélt, most érzi csak, a köd mennyire beette magát a bőre alá. — Elmennék arra, ha nem félnék. Hátha akadna ott valami zug, aliol meghúzhatná magát az ember. Egy harapás szalonnára gondolok. Otthon mindig volt szalonnánk a kamrában. — Talán cigarettát is kaphatnánk. — Gyerünk — fakadt ki belőlük majdnem egyszerre és megindultak arrafelé, amerre előbb a vörös pontocska fénylett. Csakugyan vasút futott erre, nemsokára elérték a síneket. Két pár ezüstlő csík futott a szem előtt és elvezették a tekintetet az őrházig. Odaérkeztek. A kis házikóban világított a lámpa, egy idősebb ember ült a világosság körében. Egyedül voit, pipázott, két kis szentkép lógott a falon az ablakkal szemben. A két ember tétován állt a házikó előtt. Kopogjanak be, vagy ne kopogjanak ? Olyan volt bennük ez a kérdés, mint az élet-halál kérdése. Ki tudja, milyen az az ember ott bent ? Talán odanyújtja nekik a kezét, talán fegyvert fog rájuk. — Kopogtass — mondta a paraszt. —Mindegy az már, ha belénk is mar. A gépkezelő elszánta magát és bekopogott az ablakon. — Ki az ? — hangzott ki belülről a hang. S az egyenruhás ember az ablak felé fordult. A pipa füstölt a fogai között, a bajusza mozgott, akárha még mondani, kérdezni akarna valamit az ember. Kintről megint kopogtattak. — No ? I — kérdezte még egyszer, aztán nehezen felcihelődött, csípőre tett kezekkel kiállt az ajtóba. A két idegen ember elnyűtten és gyanakvón ott állt a kiáradó fényben. Gyöngéknek és töpörödötteknek látszottak, fölöttük már hajnalodott az ég. — Hát mi lesz, emberek ? — kérdezte az őr. — Látom hogy kicsodák, jó lenne ám, ha elbújnának a hajnal elől.