Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom

38 — Jól van Krasztek, majd én tudom akkor, hogy mit akarjak. Krasztek megragadta az asszony csuklóját. — Marian ! De az kitépte magát és kirohant a szobából Az ajtó dörrenve csapódott be utána. Ezalatt odakiint egyre sikongott a harang és vonítássá szűkült az öregasszony hangja. — Marian ! Marian ! Majd megint elcsendesedett a ház. — Hol voltál ilyen soká, Marian ? — kérdezte Vaczulikné még mindig félelemtől reszketve. Marian arcán káröröm mosolyába olvadt a gyűlölet. — Nem hallottam, nagysága. — Nem hallottad ? — Igen, nagysága, mélyen aludtam. — Hazudsz, Marian, megint hazudsz ! A fiatalúrnál voltál. Hallottam, mikor jöttél és belökted az ajtaját... Nekem beszélsz te, Marian, nekem ? Marian összébb húzta kendőjét, fázósan, mintha ő is félt volna. Aztán borzongós, szomorúvá tágított szemekkel körülnézett. — Nagysága — mondta suttogva — hiszen már ott lenn is járnak ... Minálunk is. Vaczulikné még kisebbé kuporodott a takaró alatt. — Már ott is ? — kérdezte remegve. — Huhogtak, mint a baglyok és szálldostak a mennyezet alatt. Az öregasszony sóhajtozott. Ő tv-dta. Ő ismeri őket. — Tele van velük az egész ház. — És az egyik egész az ágyamig ereszkedett. Emberarca volt és madárteste. Csúf, förtelmesen csúf madár. özvegy Vaczulikné ki-be gyűrte ajkait fogatlan szájának kapcsai közö'tt. —• Félek, Marian... Hozd fel a gyerekeket, Marian. Szellemjárások éjszakáin, ha már Krasztek éneke se tudott segíteni, jöttek a gyerekek. Ők csak ilyenkor kerültek Vaczulikné elé. Máskor legfeljebb az ablakban láthatták, amint botjával feléjük fenyegetett : — Pokoli Lucifer ! Sátáni fajzat !