Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)
Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom
39 Mert még a kertben se volt szabad mutatkozniok. A nagy és gondozatlan kertben, ahol egymásfölé nőtt fák ágai titokzatos lombsátorokat alkottak, vad lugasokat édes búvóhelyül. Ahol rozzant zöld híd hajolt át a kis patak fölött. Élő mesekönyv, ahol pázsitos partról manók, parányi tündérek lógatták lábukat a sebes vízbe. És integettek feléjük : jöjjetek, Viktor, Milka ! Aztán elindultak, elől Viktor lassan bújva a kert mélye felé, utána Milka, Viktor hátranyújtott balkezébe kapaszkodva félénk tipegéssel. De megzörrent az ablak, haragosan, keményen, hogy a kis tündérek és manók is ijedten szétrebbentek s elnyújtott kiáltás vonított le felülről : — Viktor! Mila ! hová merészkedtek, ti pokoli fattyúk? Marian meg kifutott a lakásból, hajukba tépázott és csontos öklét hátukba verte : — Hát nem értitek, hogy nem szabad ? Hogy ti nektek semmit sem szabad ľ Nem értették s lehorgasztott fejjel kullogtak vissza, elől Viktor ó-betűvé görbült csámpás lábaival befelé kalimpálva szaporán s utána a szőke kis Milka szipogó sírással. De a szellemjárások éjszakáin mégis fölvezették őket Vaczulikné elé. Ó milyen öreg! Sűrű szemöldöke ősz s az állán is ősz szálak lengenek. Förtelmes vasorrú bába. Sírni se mertek az álomból ébredés rémületével s kis testük remegve simult össze a gyertyalángos félhomályban ... Aztán nevetniök kellett, rikoltozniok, futkározni és bukfencet vetni a padlóra szórt gyümölcsök között, melyek az egérszagú levegőbe a gyümölcshalál rothadás illatát lehelték. — A gyerekeket, Marian — ismételte türelmetlenül az öregasszony. Marian némán biccentett, összeszorított szájjal s kendője alatt két karjába mélyesztette körmeit. — Szegénykéim — suttogta magában, amint lefelé ment a lépcsőkön. Az öregasszony meg az egyedüllét félelmében újból kiáltozni kezdett : — Krasztek ! Gyere be, Krasztek ! Lassan kinyílt az ajtó s belépett Krasztek. Meztelen