Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom

37 fölé szorította s haragtól szétfeszült ajka alól kivicsorodtak fehér fogai. Ordítani szeretett volna, mint leláncolt fenevad korbácsütések alatt s a tehetetlenség kínja rázta a testét. Aztán belökte Krasztek ajtaját s bezuhant a küszöbön. Magasra nyújtott karokkal az ágyra hullott a férfi mellé. — Péter, nem bírom tovább ! Krasztek álmatlan piros szemét a mennyezetre meresztette. Nyaka vékonyan emelkedett ki a nyitott kék ingből, mártirszomorúság lángolt az arcán s kerekre nyílt szájából lázak pirossága lobogott elő. Hosszú, csontos ujjai Marian hajába süllyedtek. — Mit akarsz, Marian ? Marian reszketett, sírt fölötte. — Nem bírom !... Nem bírom ! — Várj — felelte Krasztek s hideg keze megsimogatta a nő homlokát. Marian két ökle a párnába csapkodott. — Verd ine'g, korbácsold meg, mint a kutyát !... Hogy sziszegni se tudjon. — Hát várj — ismételte a férfi szomorúan. — De hát mire várjak ľ Míg mindnyájan őrültek leszünk ľ ... Várjam meg, hogy odalent az a két szegény éhen vesszen ? ... Hiszen néha már magam is azt hiszem, hogy csakugyan szellemek járnak körülöttem! — Krasztek Péter felsóhajtott. — De hát mit akarsz te tőlem, Marian ? Marian hirtelen felegyenesedett. Szemébehullott haját hátralöikte s dacos arcán fekete folttá mázolta a szétfolyt könnyeket. Nem volt szép. Sötét szeme alatt túlfehér bőrének mezőjében arccsontok vulkánja égett pirosan s élesen fekete árnyékok hasadtak alatta. Felső ajkának egyenes vonala konok akarat, elszánt türelem titkait zárta le s hosszú szempillái mögött kérlelhetetlen s meg nem békülő harag égett. Karja vékonyan omlott le s dologban sorvasztott asszonyiságának vonalai alig emelkedtek ki a könnyű szoknya alól.