Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Zsolt Béla: Hortobágy

155 A következő állomás : a híres cifragulya. A cifragulyáról már az első pillanatban kiderül, hogy nem cifra, hanem tajtékszinű és sovány. Valahonnan, egy nagy, szétállószarvu göthös tehén mögül előkerül egy valószínűtlenül alacsony, öregedő emberke. Kirgiz-kalapja alól ijedt alázatossággal és kíváncsisággal pislant föl s szégyenlős mozdulattal dugja a rongyos, kék gatyaszára mögé a bocskort, amelynek szakadásait ormótlan tűvel maga foltozgatja. Megpróbálom szószerint visszaadni a beszélgetésünket. — Kié ez a sok marha ? — A gazdáké. — Maga a számadó ? — Én csak a bojtár vagyok ! Általános meglepetés. A városi ember tizenöt-tizenhatéves suhancnak, afféle Fedák Sáris János vitéznek képzeli el a bojtárt, a kisbojtárt. Ez az ember legalább negyven. éves. Megtudakoljuk a korát : — Huszonhét ! Alig magasabb másfél méternél és száraz, barna edzettsége ellenére hervadtnak, koravénnek, hektikásnak látszik. — Hol alszik maga ? — A barom mellett. — Az istállóban ? Nevet, csodálkozva. — Nem látok én istállót. Márciustól Erzsébetnapig nem kerülök fedél alá. — És ha esik az eső ľ — Akkor sem. — Télen hol él ľ — Valamelyik tanyán a közelben. — Mit eszik ? — Szalonnát, kenyeret, néha egy kis levest főzök. — Mi a keresete ? — Száz pengő egy évre, meg hat borjútartás. De most ráfizet az ember a marhára, mert nincs ára.