Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Zerdahelyi József: Pásztorvérrel

229 Mikor a hajnal verődött az égre, Andris kitörülte a szeméből az álmot. Körülnézte a házat, az udvart, bepillantott a kútba, húzott a közepéből, odatette a száját a* ócska vederhez. Ivott. Akkor járta az utolsó járását a bakter. — Nene, Andris, te vagy? — Én hát. — Már eltemetett a falu, hóthired járta. — Hát az igaz is volt, de feltámadtam. — Me szűnt a fogság? — Hát meg. — Hol vótál ? — Az egész világba, Szibériába. — Ej, aztán mikor gyüttél haza? — Éccaka. — Éccaka? Hát az asszony? — Be van az ajtó csukva. — Be? — Be. — Zörgettél? — Próbáltam... az öklömmel ia. — Nem nyíllott ki ? — Nem. — Hát akkor öcsém ereggy is mindjárt a juhodhox, mert mit keresnél mán te itt, — de hogy ránézett as Andris szemére, már bánta a beszédet és reparálta volna — biztosan alszik a lelkem, mert dolgozik ám az három helyett is, olyan. Gyere a melegre, futja egy porció neked is a zsidónál. Nekem meg jár utolsó fuvásra egy deci, ingyér, — szaporázta a szót a bakter. — Hogy mondta kigyelmed? — Hogy, hát hogy csak alszik, gyere mán no, igan szomjazom. — Nem megyek, nem iszom — mondta szelídre igazított szóval Andris. — Hát akkor Isten áldjon. Verem András ott maradt az udvar közepén; tágasra tágult szemmel nézte a földet, mint aki súrú gonddal ól.